Richter Júlia 1913-ban, asszimilált zsidó polgári családba született, a szlovákiai Trencsénben. Három testvére volt, a legidősebb Sándor (1908-1998), Erzsébet (1911-2003), és a legkisebb, Irina (1915-1994). Apja előbb gabonakeeskedő volt, majd biztosítási tisztviselő Pozsonyban, ahová elköltöztek. Felesége, a gyerekek anyja, Lax Olga összetartó, meghatározó személyiség, akinek szerepe különösen döntő lett az apa korai halála után, amikor a család nehezebb anyagi helyzetbe került. Júlia a középiskola elvégzése után varrást tanult, mert az adott körülmények között, különösen a gazdasági válság idején, pénzkereső munkát kellett vállalnia. Nem tudjuk, rajzolt vagy festett-e ebben az időszakban, de már Budapesten készült első ismert munkáinak színvonalából ítélve könnyen meglehet, hogy eljárt az európai szinten is élenjáró, modern szellemű pozsonyi iparművészeti főiskola ingyenes esti rajztanfolyamaira.
22 éves korában, 1935 nyarán utazott el családjától – Csehszlovákiából, Pozsonyból – Budapestre. Saját döntése volt: tanulni akart, és beiratkozott az Iparművészeti Iskolába. Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egylet pénztelen egyetemi és művész-hallgatókat segítő menzáján hamar összeismerkedett Bálint Endrével, s rajta keresztül Vajda Lajossal, aki szerelme, férje, legfőbb szellemi társa, s a művészetben útmutatója lett. Vajda tanácsára lemondott az iparművészeti pályáról, és a képzőművészet felé fordult. Aba-Novák Vilmos szabadiskolájának festészeti kurzusaira járt, s a Képzőművészeti Főiskola grafikai óráit is látogatta. A nyarakat fiatal művész-társaságukkal Szentendrén töltötték, és dolgozták végig. Az időszakból fennmaradt munkák hamar megnyilvánuló átütő tehetségről árulkodnak. A képeken sehol nincs üresjárat: néha az expresszív erő és tartalom dominál, máshol a szerkezetet kereső fegyelmezettség. Ez utóbbi törekvés valószínűleg elsősorban Kállai Ernő, a művészetteoretikus barát hatásának köszönhető, de köze lehet a szentendrei festők közelségéhez is. A „szubjektív impulzusok” és a rendező szerkezet kettőssége később az egész életmű sorvezetője maradt.
A viszonylag nyugodtnak mondható építkezés azonban hamar véget ért. 1941 szeptemberében, a munkaszolgálat alatt kiújult tuberkulózis következtében meghalt Vajda Lajos. A németek magyarországi bevonulását követően Vajda Júlia előbb biztonságba helyezte volt férje művészi hagyatékát, majd maga is bujkálni kényszerült.
A felszabadulás utáni első munkái az igénytelen hivatali formanyomtatványok hátoldalára rajzolt szobabelsők voltak (45-ös rajzok). Az egyszerű vonalrajzok az átélt megpróbáltatások miatti depresszió, a végre elérkezett megnyugvás és a jövővel szembeni szorongás intim dokumentumai. Együtt azonban a történelmi pillanat emberi drámájának monumentális megörökítésévé válnak.
Vajda Júlia 1945 végén ismerkedett meg Jakovits József szobrásszal, leendő második férjével és 1946-ban megszülető ikreinek apjával. S 1945-ben megalakult az Európai Iskola, a hazai festészetet a nemzetközi körforgásba bekapcsolni kívánó festők szabad közössége, melynek Vajda Júlia is aktív alkotó és kiállító tagja lett. 1945 és 1949 között készült művei egyrészt a traumák feldolgozását és a gyászmunkát tükrözték, frissességükkel és tiszta színeikkel pedig a megújulás és életigenlés izgalmát sugározták.
Az Európai Iskola kalandja és a demokratikus intermezzo azonban hamar véget ért. A „fordulat évét” követően a négy fős családnak el kellett hagynia addigi lakhelyét, egy rózsadombi villában létrehozott művész-kolóniát, és kényszer-társbérletbe szorultak Bálint Endrével, és az ő családjával (Bálint felesége Vajda Júlia testvére volt), a Rottenbiller utcában. A szélesebb közeg sötétsége mellett a megélhetés nehézségei, a gyereknevelés gondja és a folyamatos helyhiány is hozzájárultak ahhoz, hogy Vajda Júlia – egyébként több más művész-társához hasonlóan – hosszú időre felhagyott a rendszeres alkotói munkával. Inkább csak önarcképek maradtak fenn ezekből az évekből: rossz kedvű művek, amelyekkel tükörbe nézett és megkérdezte, hogy létezik-e még önmagaként, meg nőként, és művészi ambíciókat dédelgető emberként.
A hosszú kihagyásnak véget vető radikális változtatás érlelődő szándékára utal, hogy 1956-ban, még a forradalom kitörése előtt kérte az útlevelet maga és gyerekei számára egy rokoni látogatásra nővéréhez, Svédországba. Az év végén utaztak, a kint maradás szándékával. Egy év után végül hazatértek, de a kinti tapasztalatok nyomán erőt gyűjtött, lendületet vett és meghozta elhatározását: a művészi munkát tekinti élete céljának. Ettől kezdve folyamatosan és sokat dolgozott. 1960-ban festészete pillanatnyi álláspontját bemutató és a jövőt elindító kiállítást rendezett Mészöly Miklós és Polcz Alaine Városmajor utcai lakásán.
A hatvanas évek fordulóján születtek a „vajdás” képek. Vajda Júliának teljes önállósodása bevezetőjeként mindenekelőtt ezzel a nagy örökséggel kellett számot vetnie. A Párizsban tartózkodó Bálintnak megírta, hogy szénrajzokat csinál „à la Vajda, de azért mások”. A Brüsszelbe emigrált Szabó Lajos filozófusnak pedig, hogy „követni csak a saját temperamentumomon keresztül tudok, átvenni csak azt, ami összestimmel velem.”[1] S valóban „mások” ezek a munkák: a szén erős vonalainak vajdás expresszivitását Vajda Júliánál kordába tereli a struktúra, a szerkezeti és képi fegyelem. Elkanyarodott tehát Vajdától, és más útra indult: az indulatos mozdulat és a rend kettőssége felé.
Az 1960–1963 közötti évek kiemelkedő érdekességei az elemi jelekből struktúrákat építő minimalista grafikák. Sorozatuk a híd, amely közvetlen kapcsolódást jelentett a képzőművészet nyugati folyamataihoz, és a hatvanas évek második felének magyarországi neoavantgárdja felé vezetett. Tulajdonképpen „írt”: nagyon kisszámú elemtípus ismétlésével építkezett úgy, hogy a jelek együtt viszonyokat hozzanak létre és absztrakt alakzatokat alkossanak. A kezdő mozdulat és a jel önmagában „csak az által hasson, hogy iránya van: párhuzamos, ellentétes, befejezetlen, végtelen, szaggatott, bonyolult, egyszerű […]” – írta a füzetébe. „A rajzoló első mozdulata olyan, mint amikor az embrió megmoccan” – mondta a vele készített egyetlen interjúban. Nagy hatással volt rá ekkoriban Georges Mathieu jel és jelentés témájával foglalkozó kiáltványa, és elődnek ott volt az örök példakép, Paul Klee. S 1961 őszén az emberi és művészi önállósulás és magára találás nagyon fontos állomása lett az újabb döntés, és újabb utazás: másfél év egyedül, gyerekek és családi kötöttségek nélkül, az otthoni visszahúzó közegből kiszakadva, Párizsban. Ez egyben egy nő úttörő emancipációs döntése volt, a magánélet és a művészi közélet akkor még mindenütt férfiak uralta világában. Párizsban igyekezett - ez volt utazásának egyik célja - szakmai elismertetést találni Vajda Lajos művészetének. Magányos próbálkozásai kevés eredményt hoztak. Végül szerződést kötött egy ismert galériással, Paul Facchettivel, de a galériás által ígért eredmények elmaradtak, s esetenként még a kivitt képek visszaszerzése is hosszadalmas és nehéz volt.
1963 tavaszi hazatérése után munkakörülményeit jelentősen javította, hogy – életében először – műteremhez jutott a MÁVAG rajziskolájának stúdiójában. Majd Jakovits 1965-ös emigrációja, és a gyerekek valamint a Bálint-házaspár elköltözése után az évtized második felére a Rottenbiller utcai lakás is élhetőbb lett. Vajda Júlia végre főként a művészetére koncentrálhatott. Az addig fehér alapon fekete szénnel vagy ceruzával készített jel-írásos kísérletek színeket kaptak, és rendszerekké terebélyesedtek. A jobb körülményeket és a megnövekedett önbizalmat mutatja, hogy a művek valamelyest meg is növekedtek. Több műcsoporton át jutott el az évtized végére az életmű talán legkiérleltebb, és egyben csúcspontot jelentő műcsoportjához, a sávos-szigetes képekhez. Ezek horizontális-sávos szerkezete és belső részletgazdagsága a tökéletességig vitte azt, amit a művész magának így fogalmazott meg: „képeimben és rajzaimban olyan arányokat és vonatkozásokat próbálok megjeleníteni, amelyek egyrészt teljesen szubjektív belső impulzusokból fakadnak, másrészt a természet egészével korrespondáló összefüggésekre utalnak”.
A hatvanas és hetvenes évtized fordulóján hirtelen megint minden megváltozott, de ekkor már nem történelmi kényszerűség hatására, hanem a művész autonóm elhatározását követve. Rövid átmenet után Vajda Júlia a letisztuló színsíkok és síkgeometrikus formák kalandjába vágott. Ha korábban hidat képzett a generációk között, most inkább ő csatlakozott a fiatalabbak által képviselt korszellemhez. Képei azonban ezúttal is „mások” voltak. A színsíkok nem teljesen tiszták, a szabályos formák közé szabálytalan történések – erezetek, különös formák, pontok és vonalkák – vegyülnek, s a méretek sem nőnek meg a korban divatos mértékben: a színsíkok nem szabadulnak el. 1973-tól egyéni kiállításai is nyíltak. A hazai neoavantgárd balatonboglári bemutatkozása során rendezett kápolna-tárlat volt az első, s ennek szimbólum-értéke is volt, mert a fiatalabbak által történő befogadást mutatta: munkája elismert és megismerendőnek tartott része lett az élénkülő képzőművészeti körforgásnak. A hetvenes évek közepétől körökkel, és más szabályos alakzatokkal valamiféle végső fogalmi tisztaságra törekedett: „Tökéletes formával akarni tökéletest kifejezni” – írta. „A közhelytől visszamegyünk a szakrális eredethez.”
1981-es műcsarnoki életmű-kiállítása idején már nagyon beteg volt. Hamarosan megjelent viszont Mándy Stefánia Vajda-monográfiája, amin hosszú éveken át dolgoztak. S úton volt a szentndrei Vajda-múzeum megnyitása is, amiért küzdött, és komoly adománnyal segített. 1982 május 1-én halt meg.