Az un. „ötvenes” években a Rottenbiller utcai lakás és Táborék Haris közi lakásának lakóiból és barátaiból álló szélesebb kör belső tekintély-hierarchiájának csúcsán Szabó Lajos állt. Az Auschwitzot túlélt filozófus hazatérte után röviddel Tábor Bélával – ő is deportálásból tért vissza – és Hamvas Bélával együtt indította el a heti rendszerességgel megtartott ún. „csütörtöki beszélgetések” sorozatát. Kunszt György, aki Szabó Lajos tanítványának tartotta magát, így emlékezett első találkozásukra: „[Szabó Lajost] Tábor Béláék lakásán, 1946 nyarán, 22 éves koromban láttam először, Hamvas Béla egyik előadásán, amelyet a védákról tartott, s amelyre Kotányi Attila barátom vitt el. […] Hamvas Béla már beszélt, amikor megérkeztem. Leültem, s Kotányi Attila odasúgta, hogy melyik résztvevő Szabó Lajos. Nem az asztalnál ült, hanem a háttérben, egy alacsony széken. Észrevette, hogy nézem, s lehunyta a szemét. Olyan nyugodt volt az arca, mint egy halotti maszk, amelyen csak sápadtan dereng át valami igen nagy rezgésszámú idegesség. Igen keskeny, igen hosszú fej, nagydudorú, emelt homlok. Olyan benyomást tett, mint valami titokzatos, és mégis közös szenvedés avatott, előkelő és felelős ismerője. Rendkívüli vonzást, bizalmat, védettséget és megnyugvást éreztem. […] Igen röviden és igen halkan szólt hozzá, különös, majdnem szoprán hangon. Fölényesen finom, szinte kényes értelem beszélt belőle."

Vajda Júlia kezdettől fogva részt vett ezeken az előadásokon és beszélgetéseken, mint Vajda Lajos fiatal özvegye, múltbeli közös – boldog vagy súlyos – események résztvevője és barát. Számára Szabó azoknak a beszélgetéseknek a tanúja és életben tartója volt, amelyeket Vajdával kezdett el, és amelyeknek az ízét és fontosságát Vajdától tanulta meg. Szabó a világ teljességben való megragadásának és az erre való törekvés személyes felelősségének szigorú elvárásait fogalmazta meg hallgatóságának. A megváltókat kereste, Vajdát ilyennek tartotta, és úgy hívta őket: „zseni”. „Vezess vagy kövess!” – írta, e három szóba sűrítve messianizmusát. A művészt a kutatásban mutatott eltökéltség és kompromisszum nélküliség minősítette a számára, fiatalabb barátainak erről beszélt. „Az a művészet, amely nem templomszolgálat – templomrablás!” – idézte nekik Novalist.

Szabó Lajos 1956-ban disszidált. Előbb Bécsbe, később Belgiumba, majd a hatvanas évek elején Németországba költözött. Vajda Júliával sose találkoztak többé, de több-kevesebb rendszerességgel leveleztek, és a néhány fennmaradt levél változatlan szeretetet, de gyorsan változó viszonyt mutat. Szabó hatása, emléke és barátaira hagyott írásai egy ideig még 1956 után is összetartó szellemi táplálék maradt. Szabó-beszélgetéseket rendeztek, vagy az egyéb témájú összejövetelek végül Szabó-szeánszba torkolltak. „Mint tudod, egy csomó dolog problematikus egy csomó ember előtt (enyhén szólva), ugyanakkor az irántad való csodálat és tisztelet határtalan. Hát igen, mi itt tartunk” – írta Vajda Júlia 1959-ben Szabónak. Ugyanebben a levélben arról is beszámolt, hogy éppen Szabó írását, a Hit logikáját olvassa. „Egy-egy részt többször, amíg egészen fel nem érzem. Nagy könnyebbség nekem, hogy az íróját ismerem, így sok minden is- merős most. Úgy látszik, csak most értem odáig, hogy ezt is értem.” Szabó könyveket is küldött néha, Vajda Júlia pedig olvasmányjavaslatokat kért tőle. „Ki írt mostanában érdekes dolgot a nőkérdésről? Találtam itt a Városmajorban [Polcz Alaine és Mészöly Miklós lakásában – P. Gy.] egy új francia kiadást egy olasz szerzőtől, Gina Lombroso – a háború előtt a magyarok is kiadták –, még így is érdekes, de hát azóta sok minden változott.” A levél azért is érdekes, mert mutatja Vajda Júlia érdeklődését a női téma iránt.

A meglehetősen hiányosan hátramaradt levelezésből ítélve Szabó magányosnak érezte magát. Leveleiben egyre idegesebbnek, követelőzőbbnek, agresszívebbnek mutatkozott. Közös ismerőseiket az ő képzőművészeti munkájához való viszonyuk szerint csoportosította. Főként Bálintnak vetette a szemére, hogy semmit nem tett az érdekében Párizsban vagy másutt, holott szerinte erre módja lett volna. Vádolta barátait, de közben óriási szüksége is volt rájuk, különösen Vajda Júlia megértésére és szeretetére. Fokozatosan megfordult a viszony, s mindinkább a korábbi orákulum szorult odaadó híve barátságára, elfogadására és tanácsaira. Vajda Júlia viszont érezhetően felszabadult. Meglepő az a könnyedség, amellyel Szabó kalligráf-expresszív rajzaival kapcsolatos korábbi elutasító vagy értetlen véleményét revideálni tudta. Ez nyilván jól esett Szabónak, miközben érzékelteti Vajda Júlia művészeti gondolkodásának változását is „Azok a rajzok, melyeket születésükkor nem értettem meg és lepocskondiáztam, később, már Lund után hatottak rám, mégpedig úgy, hogy valamit felszabadítottak bennem.” Ugyanakkor az ellenvetéseit is nyugodtan megírta. Egy 1962. áprilisi levelében Szabó szövetségesének és tanítványának nevezte Vajdát, és azt tanácsolta a Párizsban volt férje nemzetközi megismertetéséért fáradozó Vajda Júliának, hogy adjon el pár képet akár bagóért, hogy néhány hónapig nyugodtan létezhessen. Válaszlevelében Vajda Júlia nem reagált a tanácsra, és saját megélhetésének nehézségei helyett inkább más foglalkoztatta: „Lajoskám, természetesen csak erről tudsz írni: »szövetségesem és tanítványom«. Nekem Vajda nevében nem derogál, hogy ha ő a Te tanítványod lett volna, de azt hiszem, ebben tévedsz. […] Mindezt ismétlem, nem tiltakozásként az ellen, amit írsz, hanem egyszerűen nem érzem igaznak. Feltételezem, hogy te nem ötletszerűen írtad le, hanem alaposan átgondoltad. Légy szíves Lajoskám, írd meg nekem, mennyiben volt tanítványod Vajda. Talán úgy érted, hogy amennyiben Te is őneki, mert minden kölcsönhatásnak van kitéve, de akkor a Tábor Béla is a tanítványod, és te is őneki, de akkor elveszíti az értelmét az a reláció, hogy mester és tanítvány, és az általad hangoztatott »vezess vagy kövess«.” Vajda Júlia tehát erőteljesen és határozottan védelmezte Szabóval szemben volt férje önállóságát, sőt elsőbbségét.