Sorozatuk a Vajda Lajossal való megismerkedéssel kezdődött, és az ötvenes és hatvanas évtized fordulójáig, a saját út megtalálásáig tartott (egy-két későbbi kivétellel). Kezdetben születtek a kettős portrék: saját figurája Vajda mögé húzódva, majd Vajda emlékével-árnyával. Ez utóbbiakhoz társultak a személyes veszteséget és az átélt történelmi traumát követő mély depresszió megjelenítései, majd az alkotó munka újrakezdésével kapcsolatos kételyek. Az önarcképek zöme a művészi és emberi létet is mindinkább ellehetetlenítő sztálinista időszakban született. A képek szinte már nem is művek, hanem a magánember ismételt állapotfelmérései. Egy nő néz általuk a tükörbe, és kérdezi, hogy ki ő, és létezik-e még nőként és önállóan is számításba veendő személyként. „A dolgaim egyelőre ezeknek a sötét állapotaimnak a kivetülései”, írta 1958-ban.
