Richter Júlia valamikor 1935 folyamán, az OMIKE diákmenzájában, Bálint Endre révén találkozott Vajda Lajossal. A Vajdánál tett első látogatására emlékezve írta később, hogy „merev, szigorú szerzetekkel volt akkor körültapétázva a szoba. Én magam nehezen tudtam beleilleszkedni ebbe a környezetbe. Igen távoli és ismeretlen világ volt ez számomra, idegen, rideg, kissé kellemetlen, és főleg kényelmetlenül szigorú. Följöttem a magyar fővárosba tele izgalommal, tudásvággyal és kíváncsisággal, és itt az első ember, aki érdekel és vonz, egy szerzetes. Hiába ficánkoltam, amikor már a bűvkörében voltam, ugyanazokat a falakat húztam önkéntelenül magam köré, mint ő. Természetesen kiderült, hogy az életet nagyon is hasonlóan képzeljük el sok mindenben, bár én kissé lazábban és kevésbé szigorúan.”

Rövid, mindössze hat éven át tartó együttlétük során Vajda Júlia Vajda Lajos életét élte, tőle tanulta a művészetet, tőle kapott emberi és művészi példát, vele és az ő nyomán választott életformát, hivatást. „Az ő szemével láttam, az ő fülével hallottam. Ő tanított meg szeretni és becsülni sok mindent, amihez őnélküle sohase jutottam volna el” – írta közvetlenül Vajda halála után.

1936 és 1940 között nyaranta kiköltöztek Szentendrére. Júlia sok időt töltött ilyenkor Pozsonyban is, hogy varrással pénzt keressen az őszi-téli időszakra. A telet pedig Pesten, alkalmi albérletekben húzták ki. A megélhetéssel nem sokat törődtek, s „ahogy eddig is volt valahogy, majd csak lesz ezután is”: ez volt köztük az uralkodó mentalitás. Vajda halála után (1941) Vajda Júlia is szembesítette magát a kérdéssel, hogy kellően figyelembe vették-e férje tudottan ingatag egészségi állapotát. „Hogy helyesen éltünk-e, azon ugye kár most vitatkozni, nem élhettünk másként. Ez azért volt, mert egyikünk sem tudott megalkuvó lenni. Ő inkább nem evett, semmint mást fessen, mint ami a meggyőződése volt. Én viszont képtelen voltam szalonra vagy varrodai állásra gondolni is, amivel többet kereshettem volna, viszont fel kellett volna adnom életfilozófiámat. Ma ugyanígy érzem…”, írta svédországi nővérének nem sokkal a temetés után.

Vajda emléke és öröksége azonban örökre Júliával maradt. Ez egyrészt a művek sokaságát jelentette. Mindenek előtt őrzésüket és megmentésüket a vészkorszak időszakában. Ezt követték a negyvenes évek második felének költözködései, és az ötvenes évek zsúfolt lakáskörülményei és nyomora. A hatvanas években Párizsban és egy párizsi galériáson keresztül igyekezett nemzetközi elfogadtatást kivívni volt férje művészetének. Majd, Mándy Stefániával együttműködve, megindult az életmű művészettörténeti áttekintése, rendszerezése, ami végül a nyolcvanas évek elején nagy jelentőségű monográfiában tárgyiasult, és elvezetett a szentendrei Vajda Lajos Múzeum megnyitásához.

Az örökség másik, és talán súlyosabb része a környezetének átadott művészetfelfogás és művész-szerep volt. Vajda magatartását és minden gesztusát körüllebegte a 19. századból örökölt művészromantika aurája. A művészet Vajda értelmezésében szolgálat volt, csak a legfőbb szolgálathoz hasonlítható, ami teljes embert, és az intellektuális energiák mindent kimerítő összpontosítását kéri. Semmivel, így közélettel és politikával sem szabad komolyan foglalkozni mellette. „Ne fe¬ledd el sohasem, hogy ha festő akarsz lenni, le kell mondanod minden¬ről, ami nem támogat ennek a célnak az elérésében. […] Szerintem [ha] »komolyan« készülsz arra az életre, hogy a művé¬szet papja légy (kiemelés tőlem – P. Gy.), akkor, hogy ezt elérhesd, minden mást ennek a célnak kell alá¬rendelni [...].” Vajda játszott a művész-szerzetes metaforájával, és Vajda Júlia emlékezetében, de a barátok kollektív emlékezetében is a művészet felszentelt papjaként és mártírjaként rögzült a halála után. A példa követhetetlenségét Vajda Júlia sokáig nem tudatosította a maga számára. Csak jóval később, a hatvanas években kérdezte meg magától – a világtól? –, hogy „vajon mi tette tönkre Vajda Lajost?”. A kérdés épp a tanítómester által vallott romantikus művészetfelfogásra és művészszerepre utalt.

Vajda Júlia közvetlen családi és baráti körében Vajda volt az etikai és művészi példa. Szabó Lajos filozófus, a kör egyik vezető tekintélye Vajdát festészettörténeti fordulópontnak nevezte. Mándy Stefánia egy 1954-es, a baráti körnek szánt provokatív pamfletjét is az „egyetlen művész” gondolata vezette: „Vajda Lajos az egyetlen mértéktartó művész”; „Vajda Lajos az egyetlen művész, aki tudomásul veszi létünk összes rétegét, aki átvilágítja őket, megküzd velük”; „Vajda Lajos […] az egyetlen művész, aki előttünk számol és leszámol saját iszonyatával, a mi iszonyatunkkal, és tud választani az iszony és az iszony legyőzése között”. Szabó és Mándy egymással versengve fogalmazták meg és tárták megszeppent művészhallgatóságuk elé a filozófus-festő fennkölt imázsát.

Mindez a legszorosabb viszonyban volt a nőiség problémájával. A Haris köz filozófusai – Szabó Lajos, Tábor Béla és velük Mándy Stefánia – számára a filozófia, vagyis a szellem és a szó művészete fölötte állt a képzőművészetnek. Társalgásaik során férfi és női princípiumról beszéltek. A filozófia volt a maszkulin, a művészet pedig feminin. Ily módon „valamiképp az egész képzőművészet feminin […].” Ez egyszersmind hierarchiát is jelentett, amit csak Vajda tudott felborítani azzal, hogy felismerte, hogy „a festészetben felmerülő problémák unalmasak a konkrét szellemi problémákkal szemben”. Nőként és művészként ki lehetett-e menekülni ebből az elvi szorításból, a súlyos pszichológiai terror alól, ráadásul a Rottenbiller szűkös, és az életvitel szempontjából is meglehetősen maszkulin világában?

Ha az önállósuláshoz és művészi-emberi emancipációhoz tekintélyeket kellett, ha nem is megdöntenie, de a helyükre tenni, akkor az igazi nagy feladatot természetesen Vajda emléke és „jelenléte” támasztotta. A saját útját kereső festőnek fel kellett ismernie, hogy Vajdához leginkább őt demisztifikálva és hatását átgondolva tud hű maradni. Vajda emlékét úgy kellett közel tartania és ápolni, hogy inspirációt, eredetet, forrást, ne pedig elnyomást jelentsen. Vagyis fokozatosan el kellett távolítania magától a Szabó–Mándy-féle Vajda-imázst.

Az egyik, már késői feljegyzésben Vajda (Korniss Dezső társaságában) „ős” lett, spontán, de félreérthetetlen mitológiai utalással. Az idők során a távolságteremtést jelző teljes név kiírása is megjelent „A tragikus existenciák, pl. Vajda? Mi tette tönkre Vajda Lajost?” – kérdezte, és ekkor már úgy látta, hogy Vajda, noha fiatal volt, amikor meghalt, valószínűleg útjának végére ért, elhasználta szellemi erőit, és „elégett a szó legszorosabb értelmében”. Ráébredt, hogy Vajdát folytatni sem nagyon lehet. Többször megkérdezte, vagy nekifutott annak a kérdésnek, hogy a folytatással ki hogyan próbálkozott. Önmagáról annyit írt, hogy „sántító analógia”. Úgy, mint Christian Bach, „aki hagyta magára hatni a világi áramlatokat, és apja megrendítően vallásos világának örökségét nem adta fel, de megmártotta magát az időben. „Követni csak a saját temperamentumomon keresztül tudok, átvenni csak azt, ami összestimmel velem. Vajda matematikai érzésvilágát, mágikus vízióit nem érezhetem átvehetőnek, se a te következetességedet, hitedet, de az indulatoknak spontán lendülete, megszakítása és újrafolytatása az én szaggatott rajzaimban azóta öntudatosabban jelentkezik” – írta Szabónak.