1956 után Vajda Júlia számára a Tábor–Mándy házaspár Haris közi lakása második otthon lett, és az is maradt, egészen a haláláig. A Rottenbiller részint materiális, részint művészi és érzelmi káoszával összehasonlítva a Haris köz a rend és a nyugalom szentélye volt. Gyakran felugrott, hiszen Mándy Stefánia volt a legfontosabb barátnője, aki nem csak a művészetét értékelte nagyra, de ekkor már régóta Vajdával foglalkozott. Szombatonként Tábor Béla is kijött a dolgozószobájából. Többnyire négyen voltak, Táborék, Vajda Júlia és testvére, Iri. A beszélgetések a hírek kicserélésével kezdődtek és folytatódtak is, addig, amíg Tábor alkalmat nem talált arra, hogy az aznapra előkészített témát mintegy az asztalra terítse.

Vajda Júlia noteszeiből képet nyerhetünk ezekről a találkozókról. Egyszer a tér volt a téma. A térről, a szabadságról és a végtelenségről beszélgettek, amelyek szinonim fogalmak voltak a tanító házigazda szerint. A kiindulás, mondta, a freudi Lustprinzip, az örömelv és Nietzsche Machtprinzipje, vagyis a hatalom akarása. Az öröm, amelyet vágyunk nem megszakítani – az a végtelenség. Erre Mándy Stefánia közbevetette, hogy „alkotás csak a Lust ellentétéből születik”. Tábor jó tanító módjára látszólag helyeselt, bár rögtön értelmezte és saját utcájába terelte a számára valószínűleg váratlan, sőt talán okvetetlenkedő megjegyzést. Igen, mondta, a Hatalmat vagy Wille zur Machtot lehet úgy értelmezni, hogy „akaratomat a növekedésre összpontosítom”, ami „öröm a növekedésben, például egy alkotás létrejötténél”. Ezek után a „szubjektív térről illetve alkotásról”, vagyis a „privát és nem közösségi”, „nyelvi-képi kifejezésben” létrehozott alkotásról esett szó, ahol a mítosz mint árnyék van csak jelen. „A mythostalanított művészet a logos felé mutató” – olvassuk, míg ellentéte, „a jel-érzékeny szimbólumok közössége – közösségi töltésűek”. Vajda Júlia kommentárja szerint Tábor „talán nekem, az én munkámhoz segítségül beszélt újból a térproblémáról, megjegyezve, hogy ez egy kis rés, melyen keresztül felvillan valami egy pillanatra, de mindig azzal a reménnyel megy bele egy beszélgetésbe, hogy az illető fog tudni élni vele – ő előlegezi a bizalmat.”

A filozófus beszélgetőpartner Tábor Béla mindvégig megmaradt Vajda Júliának. Az életét körülvevő és meghatározó férfiakkal – Vajdával, Szabóval, Bálinttal és Jakovitsal ellentétben Tábor nem elnyomó tekintély volt, hanem segítség: akkor mehetett hozzá, amikor arra neki volt szüksége. Beszélgetőtársként, atyai-emberi vigaszként és jó tanácsok forrásaként szerepelt az életében. „Ő így, ahogy van, erőt sugároz”– olvassuk a Füzetekben jegyezte fel Vajda Júlia.