„Képeimben és rajzaimban olyan arányokat és vonatkozásokat próbálok megjeleníteni, amelyek egyrészt teljesen szubjektív belső impulzusokból fakadnak, másrészt a természet egészével korrespondáló összefüggésekre utalnak […]” – jegyezte fel magának Vajda Júlia. Egyrészt rácsos szerkezetű műveket készített, amelyekben saját visszaemlékezése szerint a személyes érzelmeket közvetítő jeleket fogta általánosító rendbe. Ezeket követték
a sávos-szigetes pasztellek, a kiteljesedései annak a folyamatnak, amelyről Vajda Júlia azt jegyezte fel, hogy „a természettől, mint képéltető forrástól fokozatosan szakadtam el”, és „az anyagtalanság a pasztellekben kulminált.” A színek a korábbiaknál földközelibbek ugyan, több a barnás-okkeres árnyalat és átmenet, de a horizontális kiképzés nem egy táj, egy részlet, hanem a térbeli végtelenség és időbeli folytonosság – mozgás/áramlás – képzetét kelti.
