Bálint Endre Vajda Júlia egész felnőtt életét végigkísérő barát volt, ráadásul családtag, mint Richter Irina – Vajda Júlia húgának – férje, s mindeközben társbérleti lakótárs, és festőkolléga is. Történetük 1935-ben, az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) filléres diákmenzájának jókedvű légkörében kezdődött. A vég közeledtének idejéből is van tudósítás, a fotók között látható fénykép, Vajda Júlia 1981-es műcsarnokbeli kiállításának megnyitójáról, amin a szemérmesen mosolygó szép és fiatalos Vajda Júliát a még ekkor is sármos és csábító Bálint játékosan és szeretettel megsimogatja. Júlia ekkor már halálos beteg volt, és Bálint is kórházban töltötte ideje nagyobb részét. A két időpont között mindkettőjük számára sok minden történt: Vajda hatása, Szentendre, Vajda halála, háború, üldöztetés, Európai Iskola, házasságok, gyerekek, a szabadság vége, a Rottenbiller súlyos évei, háttérbe szorítottság, forradalom, párizsi próbálkozások, majd a hatvanas évektől fellazulás és művészi kiteljesedés. Mindezt végig együtt, egymás életét keresztbe-kasul átlátva és átjárva, egymás közvetlen közelében vagy egymástól távol, de a családok, a kényszerűen közös lakás, a múlt, a művészi munka és a hétköznapi élet szálaival mégis örökké egybefonva élték.

Viszonyuk legkomolyabb megpróbáltatását a Vajda Júlia húga és férje között létrejött szerelmi kapcsolat jelentette, ráadásul a két családnak amúgy is nagyon szűkös Rottenbiller utcai társbérlet falai közé szorítva. A helyzetet jellemzi Bálint 1954-es levele, amit postán küldött el a szomszédos szobában lakó Vajda Júliának: „Kedves Julika! Azért írom az alábbiakat Neked és nem Jakinak, mert úgy látszik, hogy már hagyománya van annak, hogy a két kormányfő sohasem személyesen beszéli meg az időnként felmerülő lakáscsere-problémákat, hanem a »hitvesekre« bízta az igények tolmácsolását. Ugyanígy lett volna most is, ha Iri nem tartaná többre egy hosszú idő óta tartó érzelmi izé-ből kialakult helyzet esetleges következményeit Nálatok, az én egészségemnél, teljes idegi kimerültségemnél, stb., stb. De nyilván jobban érdekli és így nekem kell még egyszer és utoljára megfogalmazni egy természetes igényt: jelesül azt, hogy szeretnék beköltözni abba a szobába, amit Iri betegségem alatt ideiglenesen adott át Nektek, és az ideiglenesség akkor Jaki részéről is tudomásul vétetett. […] Három hónap óta vagyok itthon és Iri sem találta természetellenesnek azt, hogy a szanatórium után egy udvari szobában kelljen tüdőmet kikészítve és nappal pedig az idegeimet a gyerekzsivajtól és egész napra szóló könyökbeütéstől. […] Ami pedig egy látszat, hogy én nem használom még ezt a kis szobát sem, az majdnem igaz – a szoba használt engem, már alig van belőlem fizikailag és idegileg egy cafatocska, ezért menekülök minden nap el hazulról!”

Párizsban is sok időt töltöttek azonos időben. Bálint már 1957 tavaszán kiment, részben a forradalom utáni megtorlás elől, de még inkább azért, hogy meneküljön a Rottenbilleren és a családban kialakult lehetetlen helyzetből. Vajda Júlia csak 1961 őszén érkezett, ő is az otthoni légkört megelégelve, de főként saját művészi céljait követve, és azért, hogy első férjének életművét végre a jogosnak gondolt nemzetközi elismeréshez juttassa. A párizsi időszak mindkettőjük fejlődésének fontos szakasza lett, miközben magánéletüknek valószínűleg ez volt a mélypontja. Bálint szerencsés volt, egy ismerősnél lakhatott, különösebb kötelezettségek nélkül, viszonylag jó munkakörülmények között. Mégsem tudott dűlőre jutni abban, hogy maradjon-e Párizsban, vagy költözzön vissza Budapestre a családjához. Adott el képeket, de nem érezte karrierjében az áttörést, és az általa illusztrált Jeruzsálemi Biblia kiadása és sikere után (1958), a folytatás hiányában inkább csalódott és borúlátó volt. Ma már tudjuk, hogy a Párizsban töltött öt év során alakult ki érett stílusa, és ekkor festette talán legszebb darabjait. Viszonyuk azonban korántsem lehetett harmonikus. Vajda Júlia levelében, amit párizsi megérkezése után Szabó Lajosnak írt, a már régóta Párizsban tartózkodó Bálintról ezt olvassuk: „okos tanácscsal vagy csak megértéssel is nem áll mellettem lényeges dolgokban. Fél órát sem gondolkodik magában, csak haldoklik szünet nélkül.” Kettőjük kapcsolatáról még ennél is figyelemreméltóbb a következő levélrészlet: „[…] előre féltem tőle [a párizsi találkozástól Bálinttal – P. Gy.] […]; féltem, hogy egy másik, még súlyosabb Rottenbiller problémában lesz részem, Irivel és Jakival is elég nehéz volt, gondolhatod. Bandi – elviselhetetlen gondolat. Rossz vagyok hozzá, sokszor goromba, s közben néha szükségem van rá és kihasználom.” Csupa feszültséget, félelmet és lefojtott indulatot jelző félmondat. Bálint se érezte rendben a kapcsolatukat, egyik levelében kifogásolta, hogy Vajda Júlia „megveti”, hideg, tartózkodó, miközben a segítségét azért elfogadja.

De ezek csak a nagyon nehéz szakmai és életkörülményekből fakadó epizódok. Az alapviszony végig az egymásra utaltság, segítés, szeretet és jót akarás volt. 1967-ben Bálinték végre elköltözhettek a Rottenbillerről, az élet lassan polgáribbá alakult, itt-ott a szakmai elismerés is elérkezett – Bálintnak komolyabban, Vajda Júliának pedig szűkebb körben. S a lényegről, a maradandóról, a fent idézett fénykép tanúskodik.