A hetvenes évek első felében a terek és síkok viszonyainak tanulmányozásával utat keresett a nyugati eredményeket meghonosítani akaró fiatalabb generációk felé. A fiatalok mindenekelőtt az Európától elválasztó szakadékot akarták felszámolni. Vajda Júlia viszont nem kezdhetett teljesen új lappal. Ő a festészet médiumát mindig is a spekuláció tereként fogta fel és használta. A képek értelme nem az elkészült mű, hanem a koncepció volt: olyat kigondolni, amihez sem hozzáadni, sem elvenni belőle nem lehet. „Engem nem elégít ki, ha »szép« képeket festek, habár nyomon követhető, hogy a képeimet »meg akarom csinálni«, igénylem, hogy képességeimtől telhetőleg közelítsem meg a fogalmazás pontosságát. […]” – írta a Füzetekben. Ez az alkotói alapállás megtartja a műveit az állandó töprengés bűvkörében, ahol a tárgyi kidolgozás gondossága is másodlagos, szinte hanyagolható szempont. Úgy is fogalmazhatunk, hogy munkái közt kevés a „főmű”, sőt, a „főművek” iránt Vajda Júlia mintha érdektelen lett volna.
