Vajda Lajos és Richter Júlia 1935-ben, az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) fiatalokkal teli menzáján ismerkedtek meg egymással. Vajda öt évvel volt idősebb, ami nem nagy korkülönbség.

Richter Júlia huszonkét éves korában, minden előkészítést mellőzve, egyszer csak elutazott Budapestre, hogy beiratkozzon az Iparművészeti Iskola textil szakára. Budapestre érkezve szinte azonnal értesült az OMIKE ingyen étkeztetést is biztosító menzájáról. Itt ismerkedett össze azokkal, akik egész életén át tartó legszorosabb baráti, sőt családi közegévé lettek. Bálint Endre, Ámos Imre, Anna Margit, Szántó Piroska, Barta Éva, Bíró Gábor voltak azok, akikről tudunk. Bálint társaságszervező aktivitásának köszönhetően Richter Júlia hamar megismerkedett Vajda Lajossal, majd rajta keresztül Szabó Lajos filozófussal és – feltehetően valamivel később – Kállai Ernő művészetkritikussal, vagyis a kor három kiemelkedő szellemi alakjával.

A Vajdával való megismerkedés egész jövőjét meghatározta. A Vajda Lajos albérletében tett első látogatására emlékezve írta később, hogy „merev, szigorú szerzetekkel volt akkor körültapétázva a szoba. Én magam nehezen tudtam beleilleszkedni ebbe a környezetbe. Igen távoli és ismeretlen világ volt ez számomra, idegen, rideg, kissé kellemetlen, és főleg kényelmetlenül szigorú. Följöttem a magyar fővárosba tele izgalommal, tudásvággyal és kíváncsisággal, és itt az első ember, aki érdekel és vonz, egy szerzetes. Hiába ficánkoltam, amikor már a bűvkörében voltam, ugyanazokat a falakat húztam önkéntelenül magam köré, mint ő. Természetesen kiderült, hogy az életet nagyon is hasonlóan képzeljük el sok mindenben, bár én kissé lazábban és kevésbé szigorúan.”. Rövid, mindössze hat éven át tartó együttlétük során Vajda Júlia Vajda Lajos életét élte, tőle tanulta a művészetet, tőle kapott emberi és művészi példát, vele és az ő nyomán választott életformát, hivatást. „Az ő szemével láttam, az ő fülével hallottam. Ő tanított meg szeretni és becsülni sok mindent, amihez őnélküle sohase jutottam volna el” – írta közvetlenül Vajda halála után.

Vajda Lajos 1941 szeptemberében, munkatárborban kiújult tuberkulózisa következtében hosszú kórházi és szanatóriumi tartózkodás és szenvedés után meghalt. Vajda Júlia elveszítette szerelmét, férjét és művész példaképét. A művészet Vajda értelmezésében szolgálat volt. „Ne feledd el sohasem, hogy ha festő akarsz lenni, le kell mondanod mindenről, ami nem támogat ennek a célnak az elérésében. […] Szerintem [ha] »komolyan« készülsz arra az életre, hogy a művészet papja légy, akkor, hogy ezt elérhesd, minden mást ennek a célnak kell alárendelni […].” – írta feleségének, súlyos terhet hagyva rá. A példa követhetetlenségét Vajda Júlia sokáig nem tudatosította a maga számára. Csak jóval később, a hatvanas években kérdezte meg magától – a világtól? –, hogy „vajon mi tette tönkre Vajda Lajost?”. A vajdai indíttatást, illetve a vajdai örökség és Vajda Júlia viszonyát jeleníti meg egy 1942-ben – Vajda halála után egy évvel – készült igazi remekmű, a Kettős portré.

Vajda Júlia 1941 és 1945 közötti életéről nagyon keveset tudunk. Érzelmileg mindenekelőtt Vajda elvesztését kellett feldolgoznia. 1943-ban Kállai Ernő és Fekete Nagy Béla közreműködésével kiállítást rendeztek elhunyt férje műveiből az egyik legfontosabb budapesti kiállítóhelyen, az Alkotás Művészházban. Ezt megelőzően elvesztette Vajda műveinek egy teljes mappáját, ami tetézte a tragédiát, és egész életében bántotta. Csak azzal vigasztalhatta magát, hogy az életmű döntő részét sikerült a háborús pusztítások elől időben biztonságba helyeznie.

Júlia anyja, fivére, Sándor és húga, Irina 1943- ban a Tiso-féle fasiszta Szlovákiánál biztonságosabbnak tartott Budapestre költözött. Iri ekkor már Bálint Endre felesége volt, és megszületett fiuk, Bálint István is. Júlia a Rákóczi út 51-ben, egy hatodik emeleti lakás udvarra nyíló cselédszobájában lakott anyjával, ugyanott, ahol utolsó Vajdával közös albérletük volt. 1944 tavaszán anyját Bálinték segítségével biztonságosabb helyre vitte, ő maga pedig egy erdélyi szász lány nevére kiállított hamis papírokkal utazott el a fővárosból, és vállalt cselédmunkát egy dunántúli gazdánál. A vészkorszakot végül mindannyian túlélték, még a Szlovákiába visszatért, antifasiszta tevékenység miatt letartóztatott és Mauthausenbe deportált Sándor is. Vajda egész családja, három testvére és azok gyerekei viszont elpusztultak.

Vajda Júlia 1945 szilveszterén ismerkedett meg leendő új férjével, Jakovits József szobrásszal. „Jaki” a szociáldemokrata és kommunista párthoz is közel álló Munkás Kulturszövetség megbízásából szervezett Fekete Nagy Bélával közösen művészkolóniát a Rózsadombon lévő, Ady Endre utca 17. alatti, elhagyott villában. Bálinték már ott laktak, és januárban Vajda Júlia is beköltözött. Októberben világra jöttek a koraszülött ikrek, Jakovits Iván és Vera.

Vajda Júlia (ezt a nevét a Jakovits-csal kötött házasságuk után is megtartotta) az anyaságból következő fokozott megterhelés ellenére is dolgozott. A képzőművészeti élet szervezeti kereteit és a jövő ígéretét számára az 1945 októberétől működő, a barátai, Mándy Stefánia és Tábor Béla Haris közi lakásán létrejött Európai Iskola jelentette, melynek Kállai az egyik alapítója volt, és aminek tevékenységében Bálint és a közvetlen társaságból többen részt vettek. Az Európai Iskola Vajdát post humus tiszteletbeli tagjává választotta. 1948 elején Vajda Júliának még Jakovitsal közös tárlata is volt az Európai Iskolából kivált és önálló csoportosulást létrehozó absztrakt művészek csoportjának Galéria a 4 Világtájhoz elnevezésű galériájában.

1948 nyarán egy a Szovjetunióból hazatérő „spanyolos” rendőrségi tábornok kérésére és érdekében kilakoltatták az Ady Endre utcai villában otthont talált művészeket. Vajda Júlia, két gyermeke és akkor már férje, Jakovits, valamint húga Iri, annak férje, Bálint Endre, és az ő gyerekük, István, valamint az asszonyok édesanyja, összesen nyolc ember beköltöztek a Rottenbiller utca 1. számú ház egy második emeleti, négyszobás lakásába.

A Rottenbiller kaotikus viszonyai és két kisgyerek nevelése mellett Vajda Júlia keveset festett vagy rajzolt. A művészi tevékenység szempontjából lehetetlen volt a helyzet. Ráadásul nőként, a korszak és a hiánygazdaság amúgy sem nő- és anyabarát rendszerében, és a Rottenbiller férfiak uralta világában szinte lehetetlen volt a saját művész-lét terét és tiszteletét kiharcolni. „Lilikén kívül (Ország Lili), aki semmi mást nem csinál a festésen kívül, […] mi többiek mind gyötrődünk a melózás jármában, és még az olyan szívós karakterek, mint Tábor Béla is tönkremennek előbb utóbb. Én magam csak este egy órát olvasok, s ez minden örömöm. Ha pedig festeni akarok, akkor itthon minden elhanyagolódik” – írta Bálintnak Párizsba, de ezt is már két évvel 56 után.

Főként önarcképek maradtak az ún. „ötvenes évekből” (1949-1956). Ezek nem annyira művészi ambíciókat tükröznek, mind inkább a magánember periodikusan ismétlődő állapotfelmérései. Akad közöttük önmagának hízelgőbb, talán reménytelibb, és sok a könyörtelen. Többnyire végtelenül egyszerűek, és rosszkedvet és lelki magányt közvetítenek. Egy nő néz a tükörbe, aki azt kérdezi, ki ő, és egyáltalán létezik-e még nőként és önállóan is számításba vehető személyként?

„Nagyon nehéz még ennyi év után is anyu depresszióiról beszélni” – mesélte később Jakovits Vera, „mert ő maga titkolta. Persze mi láttuk, hogy valami nincs rendben, de azt nem tudtuk, hogy létezik olyan betegség, hogy depresszió… Ma már tudom, hogy anyu két lánytestvére is súlyosan depressziós volt. […] Anyu depressziói sokféleképpen nyilvánultak meg. „Erőfeszítéseket teszek az egész élet megismerésére, hogy saját sötét állapotaimat megértsem, és az élet egyéb sötét állapotait. A dolgaim egyelőre ezeknek a sötét állapotoknak a kivetülései, azt hiszem, sokkal messzebb tartok, mint tartottam a kifejezésben, de mondanivalóimhoz még mindig nem találtam végleges formát, ahová mindig visszanyúlhatok, kirándulhatok” – olvassuk Vajda Júliától, de ezt is már az élet egy kicsit későbbi szakaszáról, 1958-ból.

fdfdfdfdfd