A Szentendrén töltött nyári hetek-hónapok kísérői és élményei voltak a templomtornyok. Vajda Lajos és Vajda Júlia is sokszor megrajzolta őket. A nagyjából egy időben készített művek nem csak és nem is elsősorban egy valamivel idősebb és már érett művész és a „tanítvány” felkészültségének stádiumairól, hanem mindenekelőtt, és az utókor számára sokkal fontosabban, két gondolkodásmód és egyéniség eltéréseiről árulkodnak.

Vajda művészetét, különösen annak 1937-ig terjedő korszakát nem lehet elválasztani örökös magányérzetétől, otthon-keresésétől, közösség-keresésétől, és elhúzódásától a felszínesnek és kietlennek tartott polgári világtól. Szentendre a modernség előtti időkre emlékeztette. Olyan helynek látta - akarta látni -, ami őrzi még a szokások és a hit ereje által összetartott organikus lét nyomait. A korai szentendrei szénrajzokon a templomtorony mindig középen magasodik, maga köré rendezve a körülötte csoportosuló házakat. Nem vallásos tartalom vagy áhítat élteti ezeket a szénrajzokat, hanem a remény, hogy él még a hagyomány rendjébe szervezett közösség, és a középen magasodó, mindenhonnan látható templomtorony által jelenné tett, távoli időkbe visszanyúló közös történet.

Vajda Júlia ferde templomtornya - Barokk torony részlete (1936) - az elmondottaknak éppen a fordítottja volt: mindenekelőtt építmény, a rajta elhelyezett részletekkel. Nincs közösségi szerepe, vagy az a festő számára nem érdekes. Nem a torony pillant le az emberekre, hanem a művész néz fel a toronyra, annak felső szakaszára, és ferdének látta-láttatta. A torony nem ferde, ezt tudjuk, de ő annak látta. A képben megfogalmazott állítás nem a toronyról szól tehát, hanem a festő viszonyáról a torony szimbolikus tartalmával. Kérdést és kételyt jelenít meg. Míg Vajda Lajos tornyai érzelmi odafordulást mutatnak, Vajda Júlia munkája inkább a rációnak teret adó távolságtartást.