Vajda Júlia számára élete meghatározó élménye volt és öröksége lett a Vajda Lajossal való találkozás. Vajda hatására és útmutatásával lett festőművész, az ő baráti társasága jelentette számára a magyarországi beilleszkedés közegét, Vajda életművét őrizte, ápolta, és végül megérte, hogy megszülessen a Mándy Stefánia nagy Vajda-monográfia, és létrehozzák a szentendrei Vajda Lajos múzeumot.
A vajdai hatás és örökség persze nem csak adomány és szerencse volt, hanem olyan teher, súly, amivel meg kellett birkózni, és amit idővel, hogy saját útját járhassa, helyére is kellett tenni. Vajda Júlia életművében viszonylag kevés mű kapcsolódik közvetlenül ehhez a megpróbáltatáshoz. A harmincas években három-négy alkotás született, amelyek Vajda mögé húzódva, onnan kikandikálva mutatják a feleséget/tanítványt. A következő mű-csoport már Vajda halála után, a negyvenes években készült, a két figura hasonló elrendezésével, de már a gyász hangulatával.
Valószínűleg a negyvenes évek áldozati és utolsó vacsora-képei is a veszteséget dolgozzák fel. Az előbbiek a kor, környezet és Vajda összeférhetetlenségét, Vajda kivetettségét artikulálják. Az utóbbiaknál mindig egy asztalt látunk, annak két végében egy-egy figurát, és szemben másokat. Nem Vajda Júlia és Jakovits József ülnek egymással szemben, és nem Vajda van szemben, az ott ülő figurák között,vagy egy görög-orthodox kereszttel szimbolizálva, de tulajdonképpen észrevétlenül? Felismerték-e, hogy köztük volt a zsenialitás?
Megmutatjuk az Ubul című festményt is, ahol Kállai mögött, a háttérben Vajda ikonos művei láthatók. Ők voltak a tekintélyek: Kállai a teoretikus tekintély, és mindenek mögött az igazi eszme, a művészi nagyság, Vajda.
1960 volt Vajda Júlia életében az elhatározás és újrakezdés pillanata. Mészöly Miklós és Polcz Alen lakásában megrendezte állapotfelmérő lakáskiállítását, és eldöntötte, hogy hátralévő életét a művészi kifejezésnek szenteli. A megvalósítás egyik első – kötelező – állomása a vajdai hatással való számot vetés és a tudatos önállósulás volt. Ekkor írta a Párizsban tartózkodó Bálint Endrének, hogy szénrajzokat csinál „á la Vajda, de azért mások”. A bejelentés és fogalmazás programszerű elhatározást mutat. Vajdához visszanyúlva nem Vajdához akart visszatérni, hanem azt a pontot megtalálni, ahol útjaik különválnak. Ekkor készült az itt bemutatott Inda.
